"Fogom a dobozomat, benne a hivatástudatom és a kitartásom széttépett darabkáival és kisétálok a civil életbe, hátha ott nem jelentek veszélyt senkire."

Eljött a január 01. Egy nap, amit sokan nem vártak.

Ezerszámra rakják ki az embereket az utcára, mindenféle észérv nélkül, eü, pedagógusok, rendvédelem, közszféra.

Kirakják őket, mert veszélyesek az emberekre, állítólag.

Közben március 15-re újabb korlátozás nélküli tömegrendezvényt szervezni, az nem veszélyes.

Nézem az összepakolt kis dobozomat, benne 22 év emlékei sorakoznak.

Megannyi intézkedés, hosszú éjszakázás, számtalan megmentett élet, kudarcok, fájdalmak, öröm, túlterheltség, mégis tele adrenalinnal, hittel, hivatástudattal.

Ezt most el kell engedni, jobb lesz ezután- ezt mondogatom magamnak.

És közben mintha kitépnék a szívemet, olyan érzés. Mert akinek ez a hivatása, az belül örökké ez marad. Zokogok a tehetetlen dühtől.

Tudom jobb lesz, sok leszerelt azt mondja, stb, de mégis, én nem akarok elmenni innen. Ha tehetném maradnék, mert ez az életem.

És ilyen feltöltöttség mellett, ilyen emberekre mint én, mi, azt mondják, hogy menjenek innen, mert ezek a veszélyesek.

Hát emberek, örüljetek, épp most teremtik meg számotokra a biztonságos világot, ahol nincs eü, nincs rendvédelem, nincs oktatás, nincs tűzoltó, ha bármi gondod lesz ezután, magadra maradtál, mert így a nem veszélyes, ez a te biztonságodat szolgálja.

Sajnálom azokat, akik elhiszik, hogy ez mind az emberek, vagy az egészségünk érdekében történik. A napnál világosabb, hogy ez nem erről szól. Ha arról szólna, nem lennének kivételek, ugyanis a halál nem válogat…

Vigyázzatok magatokra, mert lassan nem marad senki, aki vigyázna rátok.

Fogom a dobozomat, benne a hivatástudatom és a kitartásom széttépett darabkáival és kisétálok a civil életbe, hátha ott nem jelentek veszélyt senkire.