A világ eddigi legnagyobb influenza járványának eddig nem ismert tapasztalatai

Az 1918-1919-es világméretű humán influenzajárvány tapasztalata.

1918–19-ben az influenza "A" vírusának a legpusztítóbb, világméretű járványa volt, amely a Föld teljes lakosságának mintegy 2–4 százalékát megbetegítette. A fertőződés 500 millió embert betegített meg szerte a világon. Európában több áldozatot követelt, mint az egész első világháború hadi eseményei, becslések szerint közel 20 millió ember halt meg, 50 - 100 millió áldozatot követelt a világon. Ezzel a spanyolnátha az emberi történelem legtöbb áldozatot szedett járványa volt az ebola után.

Az 1918-19-es spanyolnátha pandémiás járvány, összes többi nagy területet érintő, földrészekre kiterjedő influenza járványtól lényegesen eltért, például az 1889-es orosz nátha, az 1957-es ázsiai influenza, az 1968-as hongkongi influenza és a 2009-es influenza pandémiától.

A szokatlanul súlyos spanyolnátha járvány esetében a fertőződött és megbetegedett emberek 3 – 5 %-a meghalt, szemben a többi influenzajárványokra jellemző 0,1%-os halálozási aránnyal.

Az is szokatlan jellemzője ennek az 1918-19-es járványnak, hogy nagy számban haltak meg fiatal felnőttek. Az összes többi influenzajárványban, a megbetegedés és az elhalálozás leginkább a még fejletlen, kialakulóban lévő immunrendszerű csecsemőket (két év alatti), valamint a már legyengült immunrendszerű és a rossz hatékonysággal működő keringési szervrendszerű 65-70 év feletti idősebb felnőtteket érintette.

Karen M. Starko 2009-ben a Clinical Infectious Diseases szaklapban publikált egy a cikket, mely szerint az 1918-1919-es influenzajárványban aszpirin-mérgezés volt az a tényező, amely lényegesen hozzájárult a halálesetek számának ilyen méretű bekövetkezésére.

A Farbenfabriken Bayer gyógyszergyár szabadalma aspirin originális készítményére a gyártás 1909-ben lejárt. Sok vállalat többek között a napjainkban sem jó hírű Monsanto vállalat is beszállt a gyártásba Európában, USA-ban, Ázsiában pl. Indiában is. Több kontinensen kezdték el gyártani az acetilszalicilsav hatóanyagú generikumot. 1918 októberére az aszpirin kínálata jelentősen megnőtt, ez egybeesett a influenzajárvány kezdetével.

Az 1918-1920-as influenzajárvány során soha nem látott halálozási arány volt a fiatal felnőttek körében, ennek oka 2009-ig nem volt teljesen tisztázott.

Karen M. Starko jó néhány szakirodalmi cikket feldolgoz. Ezek főleg az Egyesült Államokban és az USA hadseregében gyűjtött statisztikai adatok és boncolási jegyzőkönyvek alapján tesz megállapításokat.

Nagy különbségek voltak az elhalálozások között az egyes városok között, néhol egymáshoz egészen közel eső városok között is. Ott nem lehetett az éghajlati, a népsűrűségi, a megelőző intézkedések, illetve egyéb környezeti tényezőkre hivatkozva magyarázni az olykor 15- 20 szoros elhalálozási gyakoriságot. A szerzők ráirányítják arra a figyelmet, hogy szerintük nem a H1N1 vírus egyedül a felelős a spanyolnátha járvány miatt bekövetkezett halálesetekért.

1918 októberében az Egyesült Államok hadseregének orvosi javallata, valamint az amerikai orvosi kamara újságja is (Journal of the American Medical Association) egyaránt nagyon nagy adagban 8,0-31,2 g/nap aszpirin használatát javasolta (ez a dózis kb. 50-80 szorosa a ma használatos adagnak). Az 1918-as európai ajánlások is egybeesnek az ilyen nagyságú dózisokkal, a cikk francia és angol ajánlásokat ír le.

Az USA tiszti főorvosa hivatalos ajánlást adott ki aszpirin használatára az influenza elleni kezelésre 1918. szeptember 13-án. Azt állította, hogy az aszpirint már külföldön sikeresen használják az influenza ellen a tünetek enyhítésére, az adagok nagysága megegyezik a 8,0-32,0 g/nap, az akkortájt javasolt adaggal.

Megjegyezendő, napjainkban a különböző célú aszpirin adagolásra 100-500 mg/napos tablettákat használnak. Napjainkban a FDA (Food and Drug Administration) az USA Élemezésiügyi és Gyógyszerészeti Hivatala által 2016. április 1-én kelt anyagában az aspirinre vonatkozó maximális, még nem toxikus adag 4000 mg/nap. A halálos aszpirin adag felnőtteknél nem ismert teljes bizonyossággal, az azonban bizonyos, hogy a 30,0 g/nap adag már halálos dózis.

Az USA hadseregében az 1918-as spanyolnátha járványban meghalt emberekben az ilyen nagy dózisú acetilszalicilsav mérgezést jól dokumentálták:

• Tüdőödéma, amely a tüdő vérerek permeabilitás megnövekedésének a következménye.

• Az acetilszalicilsav okozta vizenyő tönkreteszi a tüdő mukociliáris tisztító közlekedési rendszerét (mucociliary clearence) A mucin fizikailag köti meg a mikroorganizmusokat és a légutakat bélelő csillószőrös hám kifelé söpri a mucinban fixált kórokozókat.

• Boncolási jegyzőkönyvekben a patológusok leírták az ödémás és néha vérzéses tüdőt a korai elhalálozáskor.

• Számos bakteriális felül fertőződést tapasztaltak a vizenyős tüdőkben, későbbi elhalálozáskor.

• Az oxigén hiányos állapot miatt a halál beállta előtt test szerte a nyálkahártyákon cianozisos tünetek jelentek meg.

• Az agy súlya megnőtt 100-200 grammal, az agyödéma miatt.

• A tüdővizenyő és az alveoláris haemorrhagia mellett zsírmáj szindrómát és ödémás, vizenyős vesét találtak.

Ezek a kórbonctani leírások az 1918-1920-as influenzavírus okozta patológiai jegyzőkönyvek eredménye alapján kerültek leírásra Karen M. Starko orvos kutató jóvoltából, a jegyzőkönyvek 90 év titkosítás után kerültek feloldásra.

Ezek mind egybeesnek és összhangban vannak az azóta leírt aszpirin toxikózissal, például a gyerekeknél leírt REYE szindrómával.

Egy kezelő orvos így ír a szörnyű járványról:

„A betegek arca elkékül, és véres köpetet ürítenek köhögéskor, reggelente pedig kazlakban állnak holttestek a hullaház körül.”

„Az orvosok mindössze annyit tehettek, hogy a beteget ülő pozícióba fektették a tüdőben felgyülemlő váladékozás és a kezelhetetlen köhögés miatt. A kékes arcszín hamar barnává vagy lilássá változott a betegek lába gyakran elüszkösödött. A szerencsésebbek egyszerűen megfulladtak a saját tüdőváladékukban, a kevésbé szerencséseket azonban a másodlagos fertőzésként szerzett bakteriális pneumonia kényszerítette keserves agóniára.”

A mai tudásunk szerint a 32,0 gramm/nap adaggal tulajdonképpen olyan mértékű tüdőödémát, agy -, máj - és vese károsodást idéztek elő, amivel megölték az influenza kezdeti tüneteit mutató beteget. Rosszabb esetben csak megelőzési szándékkal adott aszpirin által kiváltotta tüdőödéma volt a hajlamosító tényező az influenzavírus fogékonyságra és megalapozta a bakteriális felül fertőződés lehetőségét.

A spanyolnáthajárvány időszakában gyakorlatilag semmilyen farmakológiai ismerete nem volt a tudománynak, a hatásmechanizmust és a túladagolás mellékhatásának következményeit csak több évtizeddel később tisztázták.

Egy brit gyógyszerkutató, John Robert Vane először 1971-ben publikálta, hogy az aszpirin a szervezetbe kerülve gátolja a prosztaglandinok és a tromboxánok termelését.                                    

A prosztaglandinok többek között a simaizmok összehúzódását és elernyedését kontrollálják, a légutak ereinek a tágultságát, és egyéb zsigeri simaizmok vazodiletációját is szabályozzák.

A fájdalomcsillapítás során a szervezet fájdalomérzékelő központjait is a prosztaglandinok által aktivált anyagok riadóztatják, ezen alapszik a fájdalomcsillapító hatása.

A teljességhez tartozik, hogy Vane kutatásai nyomán, fontos szerepet játszik a kis dózisú (100- 162 mg/nap aszpirin rendszeres bevitele a szívbetegek, infarktustól, stroke-tól fenyegetettek emberek életének meghosszabbításában és a súlyos keringési rendellenességek megelőzésében.

A brit John Robert Vane, a svéd Sune Bergström és Bengt Ingemar Samuelsson orvosi és fiziológiai Nobel-díjat kaptak 1982-ben az aszpirin gyulladáscsökkentő hatásmechanizmusának tisztázásáért.    

A kulcs mozzanat, hogy inaktiválja a ciklooxigenáz enzim egyik típusát és a meghekkelt enzim gyulladáscsökkentő anyag (lipoxin) termelésére ösztönzi a szervezetet. A szakirodalmi forrásokat feldogozva hangsúlyozni kell, hogy ezzel az aszpirin által befolyásolt biokémiai mechanizmusoknak csak néhány, bár igen fontos részét érintettük.

A spanyolnátha járvány hajlamosító tényezőjenek, a tüdővizenyő kialakulásának az oka a gátolt prosztaglandin termelődés, hangsúlyozva azt, hogy ez a toxikus mennyiségű acetilszalicilsav ajánlásának és adagolásának a következménye.

A keringési (cardiovascularis) eredetű tüdőödéma létrejöhet az egyenkénti a kisvérkör (a pulmonalis) és a nagyvérkör artériák, arteriolák és kapillárisok simaizmainak a vasodiletációs problémája miatt is, de mindkettő együttes sérülése is kiválthatja.

A nagyvérkör ereinek simaizom vasodiletációs problémája következtében létrejövő vérnyomás növekedés miatt a bal kamra munkahipertrófiássá válik. Csökken a balkamra vértovábbító perctérfogata. Emiatt a bal pitvar vérnyomás emelkedése retrográd módon áttevődik a tüdőerekre.      

A nagyvérkör és a kisvérkör keringés perctérfogata teljesen azonos, viszont a nagyvérkör arteriális középnyomása 5-7 szer nagyobb, mint a kisvérköré. A kisvérköri a vérnyomás emelkedése miatt lassul a pulmonális keringés, a tüdőben több interstitialis folyadék lép ki az alveolusok lumenébe, mivel a nyirokáramlás nem képes elszállítani a megnövekedett mennyiségű folyadékot, bekövetkezik a tüdőödéma állapota. Az intraalveolaris ödéma súlyosan akadályozza a gázcserét és kedvező körülményt biztosít tüdőben megtelepedő kórokozó megeredésére, különösen a baktériumok számára.

A prostaglandin az endotel sejtekből helyben felszabaduló egyik anyag, amely a vérér átmérő szabályozás egyik fontos tényezője.

A nitrogénmonoxid (NO) a másik erős értágító. Vannak még segédanyagok is, amelyek NO szabadítanak fel, pl. hisztamin és kinin.

Összefoglalva a nagyon nagy acetilszalicilsav adag prosztaglandin szintézis gátló hatása következtében megjósolhatatlan módon csökken a prostaglandin szint a szervezetben, ezáltal sérül a vérerek vasodiletációja, a keringés szabályozottsága zavart szenved, a következmény tüdőödéma. Az ödémás tüdő rontja a légzés hatékonyságát és megnő a folyadékkal telt tüdő fogékonysága a vírus és a baktériumok fertőződésre. Ezért halt meg 1918-1920 között 50- 100 millió ember. Forrás


Szólj hozzá