Sokat gondolkodom azon, miért választják oly sokan a „biztonságos” fősodratú narratívát, még akkor is, ha a logikai bukfencek már szinte szúrják a szemet. Miért van az, hogy a társadalom jelentős része a pandémia óta is rezignáltan fogadja az újabb és újabb vészforgatókönyveket? A válasz nem a tájékozatlanságban, hanem a lelkünk mélyén, a biztonságigényünkben rejlik.

A tudomány alapja a nyitott vita kellene, hogy legyen. Amikor évtizedek óta bizonyított, Nobel-díjas hatóanyagokat (mint például az ivermektin) egyszerű „lóféreghajtóként” bélyegeznek meg a médiában, ott megszólal a szakmai vészcsengő. Ha a diskurzusból hiányzik a kritikus hang, és neves szaktekintélyeket járatnak le érdemi vita helyett, az egyfajta kollektív kognitív torzításhoz vezet.

De miért védelmezik az emberek ilyen hevesen ezt a rendszert? Itt jön képbe Elisabeth Kübler-Ross klasszikus modellje. Bár ő eredetileg a haldoklás és a gyász öt fázisát (tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás) írta le, ezek a lépcsőfokok minden olyan helyzetre igazak, ahol egy számunkra fontos hitrendszer omlik össze.

A világkép elgyászolása

A gyász nem csak egy szerettünk elvesztéséről szólhat. Lehet egy illúzió, egy jövőkép vagy a „rendbe vetett hitünk” elvesztése is. Az ember alapvető szükséglete a bizonyosság. Tudni akarjuk, hogy a világ kiszámítható, az iskolában tanultak igazak, és a vezetőink a javunkat akarják. Ha ez megdől, az olyan fájdalmas, hogy az elménk védekezni kezd.

1. Tagadás: „Ez nem lehet igaz. Csak a konteósok beszélnek így.” Ez a fázis véd meg minket az azonnali összeomlástól.

2. Harag: Amikor a tények már nem söpörhetők le, dühösek leszünk azokra, akik „felkapcsolták a lámpát”, vagy épp azokra, akik becsaptak minket.

3. Alkudozás: „Lehet, hogy hibáztak, de biztosan jót akartak.” Próbáljuk menteni a menthetőt, hogy ne kelljen mindent kidobni a régi világképünkből.

4. Depresszió: A felismerés súlya: „Átvertek. Egyedül vagyok, és a világ nem az, aminek hittem.” Ez a legnehezebb pont, a tehetetlenség érzése.

5. Elfogadás: Itt kezdődik a valódi szabadság. Belátjuk, hogy a régi kép hamis volt, de képesek vagyunk egy új, hitelesebb valóságot építeni.

Az ember társas lény. A Similis simili gaudet (hasonló a hasonlónak örül) elve alapján vágyunk az elfogadásra. Sokszor könnyebb a tömeggel tartani, mint szembenézni azzal a magánnyal, amit az igazság keresése hozhat. Aki viszont egyszer elkezdi vizsgálni a „hivatalos” történelem vagy gazdaságtan repedéseit – legyen szó Anthony Sutton Wall Street-i kutatásairól vagy a II. világháború utáni rejtélyes menekülési útvonalakról –, az többé nem tud ugyanúgy nézni a világra.

Hogyan tovább?

A megoldás nem a rettegés, hanem az autonómia visszaszerzése. Legyen szó az egészségünkről vagy a világlátásunkról, érdemes olyan szakemberekre figyelni, akik a nehéz időkben is hűek maradtak az orvosi vagy szakmai etikához (mint Dr. McCullough vagy a néhai Dr. Zelenko).

Pszichológiai értelemben a fejlődésünk kulcsa a krízis. Ha van bátorságunk elgyászolni a hazug biztonságérzetet, akkor nyílik meg az út egy magasabb tudatosság felé. Ahogy a szanszkrit karma szó is sugallja: a tetteinknek következménye van. Ha merünk másképp látni és kérdezni, a következmény egy szabadabb, igazabb élet lesz.