Nem akartunk ünneprontók lenni, hogy épp az egészségügyi dolgozók legnagyobb ünnepén, a Semmelweis-napon tesszük közzé az írást. Pedig máig ható tanulságai vannak. A ma már az anyák megmentőjeként emlegetett orvossal minősíthetetlen módon bántak el a kollégái, és küldték a halálba. Pedig csak egy dolgot akart: felnyitni az orvosok szemét, hogy tisztábban lássanak. Tette mindezt a betegek életének, egészségének érdekében.
"Mindössze 47 éves volt Semmelweis professzor, amikor feleségével és kislányával Bécsbe, egy bőrgyógyász barátjának klinikájára utazott. Amikor a hosszú út után felébredt a vendégszobában, legnagyobb megdöbbenésére ápolók állták útját, és nem engedték őt a családjához.
Közölték vele, hogy egy elmegyógyintézetben van, ahová őrültként utalták be. Amikor tiltakozott, brutálisan megverték, kényszerzubbonyt adtak rá, több csontját eltörték, mellkasa szétnyílt. Orvosi ellátás nélkül a sebek elfertőződtek, és vérmérgezést kapott. Napokig agonizált, sem orvost, sem papot nem hívtak hozzá. Így halt meg az anyák megmentője…
Halotti anyakönyvi kivonatát meghamisították, haláláról csak a temetése után adtak hírt. Mindezt miért? Mert az orvostársadalom számára kellemetlen tanokat hirdetett. Ma már az anyák megmentőjeként emlegetik, de Semmelweis Ignác nevét kortársai leginkább megvetéssel ejtették ki.
Semmelweis Ignácot édesapja jogi pályára szánta, de ő inkább átiratkozott az orvosi karra. Belgyógyász akart lenni, de nem volt gyakornoki hely, ezért elvégzett egy szülésmesteri tanfolyamot, és 26 évesen már fizetés nélküli rezidensként dolgozott Klein professzor híres szülészeti klinikáján. 1846-ban tanársegéddé nevezték ki, és az elhunytak boncolása lett a dolga. Azonnal feltűnt neki, hogy a szülészeten minden tizedik kismama meghalt gyermekágyi lázban. Fiatal orvosként kutatni kezdett az okok után.
Akkoriban azt gondolták, hogy a haldoklóknak utolsó kenetet hozó pap csengettyűje okoz olyan félelmet a kismamákban, hogy néhány nap múlva meghalnak. Semmelweis azonban ezt nem tartotta elképzelhetőnek, de kipróbálta: a papot csengő nélkül engedte be az épületbe, azonban nem csökkent a halálozások száma. Gyorsan rájött arra, hogy azok a nők, akik otthon vagy az utcán szültek, nem haltak meg. Az is feltűnt a fiatal orvosnak, hogy azok a nők, akik a bábaképző szülészeti klinikáján szültek, szintén nem haltak meg, az egyetemi klinikán azonban változatlanul magas volt a kismamák halandósága.
A különbség a két klinika között mindössze annyi volt, hogy az orvosi klinikán rendszeresen boncoltak oktatási célból. Semmelweisnek feltűnt az is, hogy a megbetegedések száma csökken, amikor nincsenek medikusok a klinikán. A megoldásra csak akkor jött rá, amikor egy fiatal patológus kollégája meghalt, miután megsértette az ujját a bonckéssel. Ekkor még a kórokozókat és a baktériumokat nem ismerte az orvostudomány. Semmelweis tehát úgy fogalmazta meg a felismerését, hogy a gyermekágyi láz oka nem más, mint a hullaméreg. Saját kezén is észrevette a bomló anyagot, és azonnal rájött, hogy ő és kollégái felelősek az anyák haláláért.
“Bármily fájdalmas, bármily nyomasztó is az ilyen beismerés, nem a letagadásban rejlik az ellenszere, és ha nem akarjuk, hogy állandóvá legyen ez a szerencsétlenség, akkor ezt az igazságot az összes érdekeltek tudomására kell hozni.“
Azonnal bevezette a szülészeten a klórmészoldatos kézmosást, így a hullamérget az orvosok nem tudták átvinni a páciensekre. Később azt is elrendelte, hogy a betegek vizsgálata között is kezet kell mosniuk az orvosoknak és az ápolóknak. Az eredmény azonnal látszott: míg 1847 májusában 36 kismama halt meg a klinikán, addig júliusban már csak 3. Ősztől újra emelkedni kezdett a halottak száma, mert az orvosok nem tartották be az előírásokat. Botrányosnak és nagyon egyszerűnek tűnt számukra, hogy ők felelnek a halálesetekért. Az egyik leghíresebb szülész, aki hitt Semmelweisnek, rájött, hogy ő okozta az unokahúga halálát, depresszióba esett és egy vonat elé ugrott. De a többség egyszerűen nem akarta tudomásul venni a felfedezést, nem fertőtlenítették a kezüket, és bolondnak tartották Semmelweis Ignácot.
Klein professzor elbocsátotta 1849-ben. Másfél évig nem volt munkája, majd Pestre jött és a Rókus Kórház szülészetén vállalt fizetés nélküli státuszt, és elindította a magánpraxisát. Itt is bevezette a Bécsben alkalmazott szabályokat, és azonnal drasztikusan csökkent a kismama-halálozás. Semmelweis Ignác jól érezte magát, társaságba járt, élvezte, hogy magyarok között él. Sajnos a magyar orvosok, csakúgy, mint a bécsiek, nem akarták elfogadni azt, hogy ők okozták a betegeik halálát.
39 évesen nősült meg, ekkor már egyetemi tanár volt. Felesége egy gazdag kereskedőcsalád lánya, Weidenhoffer Mária. Úgy tűnt, remekül sikerült a házasságuk, szerettek együtt lenni, a kor szokásaival ellentétben a feleség tegezte a férjet, sőt a betegekhez is elkísérte őt. Öt gyerekük született, ketten azonban csecsemőkorukban meghaltak.
Semmelweis Ignác az újabb és újabb szakmai kudarcok után azt gondolta, hogy tanulmányt jelentet meg, hátha a tudományos bizonyítékokkal sikerül felráznia az orvostársadalmat. Mindvégig úgy érezte, ha nem jár sikerrel, akkor ő maga is felelős lesz a további halálesetekért.
“Az a tudat él bennem, hogy 1847 óta ezer meg ezer gyermekágyas és csecsemő halt el, kik életben maradnak, ha minden téves nézetet, mit a gyermekágyi lázra vonatkozóan kimondottak, kellően visszautasítottam volna.”
Szakcikkeket közölt, majd ötszáz oldalas német nyelvű könyvet is írt. Statisztikákkal bizonyította, hogy a kézfertőtlenítés, a megbetegedések és a boncolások között összefüggés van.
Könyvét egész Európa szülészprofesszorainak elküldte, de szinte semmilyen reakciót sem kapott rá.
Elkeseredett, magát vádolta a sikertelenségért, és műfajt váltott: éles hangú, nyílt leveleket írt a kollégáinak. A szenvedélyes, vádló mondatok miatt pesti kollégái is ellene fordultak, úgy érezték, hogy Semmelweis szégyent hoz a magyar orvosokra. Felesége családja sem pártolta, egyszerűen csak bolond Nácinak nevezték egymás között.
“Gyilkoltam – jóhiszeműen tettem, de gyilkoltam –, meg akartam menteni a gondjaimra bízott szülő nőket. Azt hittem, minél szorgalmasabban boncolok, annál inkább rájövök a titkos okra, mely megöli őket. Ezért boncoltam, s az ujjamon tapadó hullaméreggel öltem meg őket. De most rájöttem arra, hogy a fertőzést a vizsgáló ujjon tapadó szenny viszi be a szülő nő szervezetébe. Ezt tudtára adtam az egész világnak, és aki ezek után nem takarítja le a szennyet ujjáról, mielőtt vizsgál, az tudatosan és bűnösen gyilkol” – emlékezett később az orvos.
A professzor hangulata egyre romlott, ezt ma valószínűleg mániás depressziónak diagnosztizálnák. Ingerlékeny volt, egyre gyakrabban támadtak dühkitörései, éjszaka alvás helyett sétált. A gyógyítómunkája mellett rendszeresen publikált, az orvosi kar gazdasági igazgatói tisztjét is ellátta, egyetemistákat vizsgáztatott, tanított. Egy később keletkezett történet szerint az egyik kari tanácsülésen hirtelen felállt, és felolvasta a bábaeskü szövegét. Ekkor a kollégái a családdal egyeztetve azt a döntést hozták, hogy elmebeteg.
Egyébként a kari jegyzőkönyvek tanúsága szerint nem történt ilyesmi, Semmelweis mindössze a fizetésemelések elmaradásáért szólalt fel, normális hangnemben. Az említett konzílium után felesége azt mondta neki, hogy fürdőkúrára utaznak, és útközben Bécsben megnézik bőrgyógyász barátjuk új klinikáját. Így került az anyák megmentője a már említett elmegyógyintézetbe, ahol gyakorlatilag meggyilkolták őt.
Sem a felesége, sem a gyerekei, sem pedig a kollégái nem jelentek meg a temetésén. A bécsi intézet, miután meghamisította a rá vonatkozó dokumentumokat, száz évre elzárta azokat. A konzíliumban részt vevő orvosok elhíresztelték azt a pletykát, hogy Semmelweis műtét közben megvágta a kezét, és vérmérgezést kapott. Felesége megváltoztatta a nevét, majd a morfium rabja lett, Béla fia pedig öngyilkosságot követett el. Sokáig senki nem törődött a zseniális orvossal, könyvének megjelenése után egy évtizeddel Pasteur felfedezte a bakteriális kórokozókat, és ezzel igazolta Semmelweis elméletét. Néhány évvel később külföldön az anyák megmentőjének kezdték hívni a magyar orvost, de itthon még sok évnek kellett eltelnie ehhez." (Nyáry Krisztián Igazi hősök című könyve nyomán írta: Szarka Nóra)
Semmelweis halálának körülményeiről több könyv is megjelent. De máig nem mondták ki nyíltan, hogy a kollégái felelősek a 47 éves orvos haláláért. A teljes orvostársadalom ellene volt, mivel nem ismerték el, hogy ők maguk okoznák betegeik halálát, és Semmelweis mégis nagy vehemenciával hirdette ezt.
Holttestét a schmelzi temetőben temették el, temetésén sem kollégái, sem családtagjai nem jelentek meg. A temető felszámolása után, 1891-ben hamvait neje hazahozatta kerepesi temetőbeli sírboltjába. 1894-ben díszes, saját sírhelyet kapott. Innen 1965-ben új sírba helyezték: szülőháza udvarának oldalfalába, amikor az épületben megnyílt a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum.
A világhírű professzor emléke előtt leginkább azzal tiszteleghetne a jelenlegi orvostársadalom, ha tisztázná, miért is kellett meghalnia. Tanulhatnánk végre a múlt hibáiból.
