A hazugság politika rangra emelése - (tanulmány)

Dr. Plenter János gondolatai a modernkori politika végzetes útvesztőjéről.

Szemelvények a neves közgazdász professzor, dr. Plenter János: A hazugság szerepe a modernkori politikában című tanulmányából.

A kor, amelyben élünk, a végsőkig fokozott politikai bizonytalanság, a gátlástalan politikai képmutatás és a politikai szemfényvesztés kora. Az emberiség közel 10 ezer éves ismert története folyamán a közösségi tudat formálásában soha sem játszott ilyen hatalmas szerepet a tudatos politikai félrevezetés, a cinikus politikai hazudozás és a tények körmönfont meghamisítása.
Ez a politikai züllöttség a modernkori demokrácia döbbenetes terméke. Valójában már a demokráciára vonatkozó elnevezés maga is hazugság, mert a „modernkori demokrácia” politikai játékszabályai minden lényeges ponton ellentétesek a klasszikus athéni demokrácia vagy az ókori római köztársaság demokratikus hatalmi rendjével. 

A hatalom több ezer éves történetéhez viszonyítva az egyetlen változás csupán az, hogy az elmúlt két évszázad folyamán a korábbi, autokratikus hatalmi rendszerek helyett olyan politikai rendszerek terjedtek el, ahol a hatalmi harcok eldöntésének egyik döntő tényezője lett a tömeg többségének a véleménye. Valamely hatalmi cél eléréséhez nélkülözhetetlen eszköz lett – a fizikai erőszak nyílt vagy burkolt alkalmazása mellett – a tömegtudat befolyásolása, és ezen keresztül a tömeg egyetértésének a megszerzése. Az erőszak mellett a tömegtámogatottság is nélkülözhetetlen eszköz lett a hatalom szolgálatában.
A változást első sorban az okozta, hogy az abszolút monarchiák megdöntése nyomán, a hatalom megszerzésének az eszköze többé már nem a dinasztikus vetélkedés, hanem a parlamenti választás. Aki meg tudja győzni a sokaság többségét, azé a hatalom. Ebből az is következett, hogy a tömegtudat állandó befolyásolása elengedhetetlen feltétele lett nem csak a hatalom megszerzésének, hanem a hatalom megtartásának is.
A tömegfelfogás szerepe megjelent a világpolitikában is. Az ún. nyugati hatalmak – az USA, Anglia és Franciaország – már jóval az első világháború kitörése előtt felfedezték és alkalmazták a lélektani hadviselést, hogy a velük szemben álló országokban aláássák a népek elszántságát és akaraterejét saját ügyük védelmében.
Minthogy a tömegek befolyásolása egyetlen célnak lett alárendelve, a hatalom megszerzésének és megtartásának, ebből következett egy végzetes eltorzulás a politikában. Nevezetesen: a hatalomért folytatott ádáz vetélkedésben többé már nem az számít, hogy mi a valóság, vagy mi igaz és mi nem igaz, hanem csupán az, hogy egy adott párt vagy politikai csoportosulás képes-e sikeresen manipulálni a közvéleményt, s így megszerezni a többségi támogatottságot, s ezzel együtt a hatalmat.

Az emberi természetből adódóan a sokaságot csak olyan gondolatokkal lehet megnyerni, amiket az emberek a maguk szemszögéből ítélve vonzónak találnak. A társadalom és a politika bonyolult világában az emberek sohasem képesek pontosan eldönteni, hogy mi a teljes igazság vagy a tényleges valóság, ezért véleményüket jórészt arra alapozzák, hogy számukra végül is mi a legvonzóbb.
De van-e bármi garancia arra vonatkozóan, hogy ami a legvonzóbb, az egyben igaz is? Ilyen garancia természetesen nincs. És itt van a modernkori politika végzetes útvesztője.
Ha a sokaság megnyerésénél nem az számít, hogy egy politikai állítás igaz vagy nem igaz, hanem csupán az, hogy az állítás vonzó vagy nem vonzó, akkor ezzel a politikában polgárjogot nyert a hazugság, a tömegek megtévesztése és félrevezetése, a helyzetek lényegét illetően. A hatalom érdekében minden fajta politikai csalás és politikai hazugság megengedett; a valóság hamis értelmezése és a tömegek félrevezetése nem jár büntetőjogi felelősséggel.
Így lett a modernkori demokráciában – vagy általában a modern korban – a tömegek hazug félrevezetése a hatalmi politika szerves része.
A hazugságok sikeres alkalmazása nem egy esetben döntően meghatározta az elmúlt kétszáz év történetét. Hatalmak buktak el, mert nem ismerték fel a hazugság óriási szerepét a politikában, vagy ha felismerték, nem tudtak ellene sikeresen védekezni.
Néhány példa ennek a tragikus eszmei dekadenciának a szemléltetésére:
Talán a leghírhedtebb – és legaljasabb – eset Wilson amerikai elnök politikai magatartása volt az első világháború kapcsán, amikor két cinikus hazugsággal írta be a nevét a történelembe.

Először:

1916-ban elnökválasztás volt Amerikában. Az amerikai nép nagy többsége ellenezte Amerika bármiféle részvételét az európai háborúban, és Wilson azzal az ígéretével nyert, hogy ő az, aki továbbra is távol tartja Amerikát a háborútól. De Wilson hazudott az amerikai népnek, mert már a háború kezdete óta egyre szorosabb titkos együttműködést alakított ki Angliával, és kifejezett célja volt egy angol győzelem elősegítése, akár fegyveres segítséggel is. És valóban, egy kierőszakolt ürügy kapcsán 1917. április 6-án Wilson hadat üzent Németországnak, alig fél évvel az után, hogy megnyerte az elnökválasztást. Wilson hazugsága világtörténelmi jelentőségű volt, mert Amerika beavatkozása nélkül a háború végén nem lehetett volna ráerőszakolni Európára Anglia és Franciaország diktatórikus uralmát.

Thomas Woodrow WILSON - Amerikai demokrata politikus, az Egyesült Államok 28. elnöke (1913–1921)

Másodszor:

Wilson elnök másik hazugsága szintén világtörténelmi jelentőségű lett, ugyancsak a világháborúval kapcsolatban, és mint „Wilson 14 pontja” került bele a történelembe.
1918. január 8-án, amikor Amerika már hadviselő fél volt Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia ellen, Wilson elnök beszédet mondott az amerikai szenátusban és ott 14 pontban foglalta össze az amerikai álláspontot a háború lehetséges befejezéséről, tárgyalásos alapon. A program tartalma, röviden összefoglalva, a következő volt
1. a titkos diplomácia megszüntetése, 2. a tengerek szabadságának a biztosítása, 3. a gazdasági élet szabadsága, 4. a fegyverkezés jövőbeni csökkentése, 5. a gyarmati kérdések rendezése, 6. az orosz nép önrendelkezési jogának és területi épségének a visszaállítása, 7. Belgium kiürítése és jogaiba való visszahelyezése, 8. Elzász-Lotaringia visszacsatolása Franciaország területéhez, 9. Olaszország nemzeti igényeinek a kielégítése, 10. Ausztria–Magyarország népei autonóm fejlődésének a biztosítása, 11. Románia, Szerbia és Montenegró kiürítése és helyreállítása, 12. a török uralom alatt élő nem török népek autonóm fejlődésének a biztosítása, 13. Lengyelország visszaállítása tengeri kikötővel, 14. a Népszövetség megszervezése.
Az Osztrák-Magyar Monarchiát illetően a 10. pont teljes szövege a következő volt:
„Ausztria és Magyarország népeinek, amelyeknek helyét a nemzetek között megoltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az autonóm fejlődésnek a legnagyobb lehetőségét.”
Látható, a 14 pont egy páratlanul homályos és többféle módon értelmezhető szöveg volt, de arra nagyon alkalmas, hogy a háborúban kifáradt népek előtt felvillantsa a tisztességes tárgyalásokkal befejezhető háború reményét. A nyilatkozat valójában a német népnek és Ausztria–Magyarország népeinek szólt, főleg a magyaroknak, hogy ne folytassák tovább a háborút, hiszen az említett feltételek mellet a háború befejezhető, és ezek a feltételek nem súlyosak, sőt tárgyalni is lehet róluk.
Ám hónapokon belül bebizonyosodott, hogy a 14 pont nem volt más, mint egy világtörténelmi méretű hazugság, hogy leszereljék a német, a magyar, a bolgár és a török nép fegyveres ellenállását. Aljasul visszaélve a népek békevágyával, a 14 pont segítségével Németországban és az Osztrák–Magyar Monarchiában hazaáruló elemek (Magyarországon Károlyi Mihály és a bolsevista Kun Béla) kezébe került a hatalom, akik a 14 pontra hivatkozva azt hazudták a népnek, hogy most már nincs miért harcolni, hiszen a 14 pont alapján itt van a tisztességes béke lehetősége.
Már a fegyverszüneti tárgyalásoknál kiderült, hogy a 14 pont egy gonosz hazugság volt. Németország esetében például az antant kijelentette, csak akkor hajlandók a fegyverszünetet aláírni, ha megszűnik a német császárság, és helyette létrejön egy köztársaság. Magyarország esetében pedig az antant még a fegyverszünet aláírása előtt megkezdte Magyarország feldarabolását, amit a 14 pont szintén nem említett.
És persze, a Wilson által kilátásba helyezett béketárgyalásokról szó sem volt. Párizsban a győztesek békefeltételeket diktáltak, a wilsoni 14 pont már szóba sem került.
Így nyerte meg az antant a háborút, Wilson amerikai elnök világraszóló hazugsága – blöffje – segítségével.

Minden utólagos állítással ellentétben, Németországnak és az Osztrák–Magyar Monarchiának még lett volna esélye elérni a háború tisztességes befejezését. A népek békevágya Angliában és Franciaországban is erősödött, sőt a francia hadseregben széles körben felütötte a fejét a dezertálás. Ezredeket kellett kivonni a frontról, mert a katonák megbízhatatlanokká váltak. Számos esetben sor került a tizedelésre, azaz golyó általi halálra a lázadók ellen. Angliában a lakosság az élelmiszerhiány miatt zúgolódott. Az angol és a francia népre nagy hatással volt Oroszország kilépése a háborúból, így a közvélemény felé ezek a kormányzatok is kezdtek a békéről beszélni.
Mégis a wilsoni 14 pont a történelemben páratlanul sikeres szellemi aknamunkát végzett, mert a központi hatalmak országaiban akadtak hazaáruló elemek, akik a 14 pontra hivatkozva szerelték le saját népeik fegyveres ellenállását, odadobva őket a megsemmisítésükre törő ellenségnek.

A wilsoni hazugság cinikus betetőzése volt, hogy míg a háború előtt és a háború alatt az antantvezetés állandóan a magyarországi kisebbségek ún. problémáit emlegette, addig Trianonban az antant az államok sorát kreálta, ahol a kisebbségek aránya sokkal nagyobb volt, mint a háború előtti Magyarországon. (Az újonnan teremtett Jugoszláviában a lakosságnak csak 45 százaléka volt szerb, Csehszlovákiában is a lakosság 45 százaléka volt cseh, és még Lengyelországban is csak a lakosság 64 százaléka volt lengyel.)
Állítható: a világtörténelemben Wilson elnök volt az, aki a nyilvános hazugságot a legmagasabb politika rangjára emelte – sajnos – a legnagyobb sikerrel.
De a politikai hazugság más vonalon is sikeres fegyver volt az antant kezében az első világháborúban, nevezetesen az Ottomán Birodalom politikai bomlasztásában.
Ebben a vészes összecsapásban a német és a magyar néppel együtt harcolt az Ottomán Birodalom is, amelynek vezető ereje a mai Törökország volt, de a birodalom része volt az egész arab Közel-Kelet is ( a mai Szíria, Jordánia, Palesztina, Irak, Kuvait, Szaúdi Arábia, Jemen, stb.). Az arabok már az Ottomán Birodalom keretében is nagy függetlenséget élveztek, és ezen kívül szoros kapcsolatot jelentett a török néppel a közös mohamedán vallás, az iszlám. Ezt az egységet sikeresen megbontotta az angol politikai aknamunka a háború folyamán. Angol politikai ügynökök teljes függetlenséget ígértek az araboknak, ha azok hátba támadják török hittestvéreiket, és szabotálják a török hadsereg háborús erőfeszítéseit. Az arabok naiv módon bedőltek ennek a hazugságnak, a szaúdi királyi család vezetésével, és angol segítséggel támadásokat szerveztek a közel-keleti török fegyveres erők ellen.
A háború befejeztével jött a megdöbbenés. Az angolok – és a franciák – cinikusan felrúgták korábbi ígéreteiket, és ahelyett, hogy megteremtettek volna egy egységes, nagy közel-keleti arab államot, a területet felosztották egymás között, mint új gyarmatokat. (Az angol cinizmus méreteit mutatja, hogy a terület felosztásáról szóló titkos angol–francia megállapodást, a hírhedt Sykes–Picot paktumot, már 1916-ban megkötötték, és éppen ekkor kezdték el ígérgetni az araboknak a függetlenséget.). Az arab árulás további következménye volt Izrael fokozatos kialakulása a korábbi Palesztina területén, ami azóta is az arab világ problémája.

Volt még egy politikai hazugság az első világháború folyamán, ami következményeit tekintve éppen annyira világtörténelmi jelentőségű lett, mint Wilson 14 pontja. Ez a hazugság az oroszországi bolsevisták hazugsága volt az orosz falusi lakosságnak, hogy megkapják az oroszországi nagybirtokokat, ha támogatják a bolsevisták fegyveres harcát a hatalomért. Végig a véres polgárháborúban, a bolsevisták ezzel az ígérettel – hazugsággal – szerezték meg a falusi lakosság támogatását a köztársaságiak – az ún. fehérek – ellen, bár a bolsevista vezetés valódi programjának sarkalatos célja volt a kolhozok létrehozása falun, mint a centralizált kommunista gazdasági rend szerves része. Mikor a polgárháborúnak vége lett, és a bolsevisták győztek, a hatalom birtokában már könnyű volt a kolhozokba kényszeríteni a védtelen falusi lakosságot. Utólagos adatok szerint milliókra rúgott az erőszakos kolhozosítás halálos áldozatainak a száma.
Ez a hazugság is világtörténelmi fontosságú lett, mert a bolsevisták csak ennek a hazugságnak a segítségével tudták megszerezni a hatalmat Oroszországban, és később kiépíteni a világon páratlan terrorrendszerüket az Elbától a Csendes-óceánig.

A második világháború után a hazugság szerepe erősen leszűkült a világpolitikában, és az ellenfél lakosságának politikai megtévesztése elvesztette korábbi fontosságát, mert a nukleáris fegyverek korszakában egy esetleges konfliktus kimenetelét illetően a tömeg többé már nem lényeges tényező. Egy nukleáris háború esetén a konfliktust már nem a tömegek háborús készsége vagy háborúellenes magatartása döntené el, hanem a szemben álló felek nukleáris pusztító kapacitása.
De – a pártpolitikai vetélkedések természetéből adódóan – a hazugságnak jelentős tere és szerepe maradt az egyes országok belső hatalmi harcaiban. És részben a hazugság eszköze is kifinomult.
A többpártrendszerben meglehetősen kockázatos dolog egy védhetetlen politikai hazugság, például rágalmak terjesztése az ellenfélről, ehelyett a politikai pártok a félrevezetés (hazugság) sokkal kifinomultabb és szinte támadhatatlan eszközeit alkalmazzák. Például érdekeiknek megfelelően felnagyítanak vagy lekicsinyítenek létező problémákat, veszélyről beszélnek ott, ahol nincs semmi veszély, vagy eltitkolnak tényleges, valóban létező veszélyeket. Hazugságnak kell tekinteni azt az eljárást is, amikor az ország és a lakosság érdekében állónak tüntetnek fel olyan lépéseket vagy javaslatokat, amik valójában csak valamely szűk üzleti kör korrupt meggazdagodási lehetőségeit szolgálják.

A politikai hazugságok egyik legnehezebben bizonyítható részét képezik a pártok választási ígéretei.
Ígérni kell, mert ez a választások lényege. És ha a győztes párt utólag mégsem teljesíti valamely ígéretét, akkor ezernyi lehetősége van a helyzetet kimagyarázni. Éppen ez a lehetőség ad tág teret a kétes ígéretek számára, amelyeket sokszor már alig lehet megkülönböztetni a tudatos hazugságoktól.

Ami Magyarországot illeti, a demokráciának nevezett magyar politika 1990 óta regisztrált elkeserítő története teljesen egybeesik a világdemokrácia dekadens politikai gyakorlatával. A valódi politikai célok feltárása ritka kivétel, a becsapás és a lakosság félrevezetés az általános jellemző. Ki emlékszik már arra, például, hogy alig 2-3 évvel ezelőtt a magyar politikusok még egymással versengve magasztalták az Európai Uniót, és azt állították, hogy a tagság révén elérkezik hozzánk is egy boldog aranykor. Most pedig, éppen az Európai Unió kötelező költségvetési előírásaira hivatkozva rombolja le a kormányzat a magyar egészségügyi rendszert, és dönti még nagyobb szegénységbe a már eddig is alaposan kifosztott lakosságot.

A helyzet tragédiája, hogy a politikai hazudozás és félrevezetés mindent ellepő bűzös mocsarában a tisztességes célokért küzdő politikus eleve hátránnyal indul. A győzelemhez nem elég az igazmondás. Számolni kell a tömegek hiszékenységével is. És azzal, hogy a sokaság a maga egészében inkább megnyerhető hamis, de jól hangzó ígéretekkel, mint a tényleges nehézségek őszinte ismertetésével. -  dr Plenter János - 2007


Szólj hozzá